Húsevő rovarfogó rovaremésztő növények, vénusz légycsapója, kancsóka

  • Frissítve: 2019-09-10  

Húsevő növények (carnivores). A húsevő növények rovarfogásra és emésztésre alkalmas, módosult leveleket fejlesztenek.

A harmatfű ragadós - tentaculumaival, a Vénusz légycsapója élénk mozgással, a kancsóka kancsószerű leveleivel fogja meg a rovarokat, s a kiválasztott fehérjebontó enzimek segítségével szívják fel a fehérjetartalmukat.

Húsevő növények - Bogárfogó növények - Pallas lexikon

Bogárfogó növények (húsevő, húsemésztő, rovarölő növények; elnevezés alá olyanokat szokás vonni, amelyeken azt vették észre, hogy a gödrükbe vagy levelükre jutott állatkákat fogva tartják és velük táplálkoznak. Eddig úgy 500-féle ilyen növényfajt ismerünk. Azonban az elfogó műszerek alakulása és az eljárás lefolyása annyiféle, hogy a föntebbi elnevezések egyike sem illik valamennyiökre. Nagyjában három csoportot lehet megkülönböztetnünk.

Először is vannak oly növények, amelyek üregeibe állatka bejuthat ugyan de ki nem. Az üreget bevonó v elrekesztő képződményen semmi olyas nincs, ami mozdulatot végez. Másodszor oly növények ismeretesek, amelyek az állatkával való érintkezéstől felizgatva, azt bizonyos mozdulatokkal bekerítik és emésztő nedvvel vonják be. Végre harmadszor olyanokra is akadtak, amelyekben sem lappangó gödör, sem mozduló műszer nincs, hanem csupán ragadós bevonat, aminek következtében a bogárkák, mint enyves vesszőn, fogva maradnak.

Az első csoportnak a legszámosabb húsevő növénye van.
Ezt ismét három alcsoportba oszthatjuk. Ezeknek elsejébe a rence nevü vizi növények tartoznak. Kitelelő gyökértelen sarjaik egyes rügye a viz fenekén felfuvódik s ezzel az egész növényt felemeli. Ott aztán szétágazva egyes vizi hajtásukon csak szétfonalasodó leveleket, másokon csupán hólyagokat növesztenek, vagy pedig mindenik hajtáson ezt is, amazt is. Legnagyobb a Graf-féle rence (Utricularia Grafiana) hólyagja, 5 mm.; nálunk ez nem terem, hanem mások, mint az apró, a középszerü és a közönséges r. (U. minor L., intermedia Hayne és U. vulgaris L.).

Hólyagjukat halászvarsával hasonlíthatjuk össze, melynek bevezető tölcsére, bent tüskekkel végződven, a kiszabadulást lehetetlenné teszi. Bennök a bolharákok, szunyoglárvák, férgek és más állatkák hasztalan evickélődnek.

Megfuladván, testük nedve eltünik, csak üres hullájuk marad. Nagyobb állat a hólyag nyitását elrekesztő hosszabb sertéktől nem juthat bele, az aprók valószinüleg előlök menekülnek a varsába. Ezeket nevezhetjük varsás B.-nek v. varsás növényeknek.

A második alcsoportba oly növények tartoznak, amelyek fogdosó készüléke födeles tömlő vagy kancsó; öblös része a levél nyelének kiüregesedésével képződik, födele pedig maga a levél lemeze.
Az üreg belsejét befelé horgasodó serték vonják be, úgyhogy a látogató valóságos kelepcébe kerül. Egy esek levéllemeze rá is fekszik a kancsó nyilására, úgy hogy kiszabadulásról szó sem lehet.

A bejárást csalogató készülék: feltünő szinü szőrkoszoru vagy zamatos méz vonja be, az üreg mélyében pedig öldöklő emésztősavat kibocsátó sejtek vannak. Ide tartozik: az ujhollandi Cephalotus (l. az ábrát), a Nepenthes, mely Új-Keledoniától az egész monszun-vidéken át Cejlonig és Madagaszkárig más-más fajával váltakozva tenyészik, a délamerikai ragyogó-kancsós Sarracenia, a kaliforniai Darlingtonia stb. Hazánkban ezen, mondjuk kelepcéslevelü növényeknek nincs példája.

Az üregbefogdosó növények harmadik alcsoportjának a gödrét semminemü korlát nem veszi körül, csupán plazmafonalakat kilövellő sejtek bélelik ki.

Hazai növényeink közül ilyen a csukottajkuak családjából a havasi Bartsfüve meg a rokon Lathroea vagy rejtekfű. Ez az utóbbi általánosan elterjedt növény, a virítás és magkötés rövid, néhány heti idejét leszámítva, lombos erdeink csalitjában elrejtőzve, fák, kivált gyertyán- és mogyorófa gyökerein élősködik.

A faharasztba rejtőzködő húsos, köpcös és duzzadt szárán négy sor porcogós pikkelylevél van, amely éppen úgy, mint a növény többi része, halvány lilaszinü. Körrajza röviden tojásdad, a töve szivalaku. A pikkely látszólag vastag, de ha levesszük a szárról, látjuk, hogy amit a levél hátának néztünk, az voltaképen a levél felső lapjának hátragyürődött folytatása s ebből odu támadt, amelynek a rövidke nyél alatt lehaladó kis tornácban van a bejárása. Ezen tornácos levélodu belsejében számos ikersejt van, amelyek hurkoló nyálkarostokat lövellenek ki úgy, mint a gyökérlábu állatkák. Más lepényded sejtek meg emésztő nedvet bocsátanak ki.

Az ily tornácos levéloduba jutott állatkából rövid idő mulva csak a hártyás és kemény rész marad vissza, amiből kétségtelen, hogy az amugy is kész nedvekből élősködő Lathraea ezeket kiszipolyozta. Ezek az odvaslevelü Bogárfogó növények.

A Húsevő növények második csoportja oly növényeket foglal magában, amelyeknek levelein a fogdosó és az emésztő műszerek szembetünő mozdulatokat végeznek. Ezeket ismét alcsoportokba sorozhatjuk.

Az első alcsoportba a hizóka (Pingvicula L.) fajai, a rence rokonai tartoznak. Az egész földön vagy 40 faja ismeretes, de valamennyi nagyon hasonlít egymáshoz és mind bogárfogdosó. Eszközük a levél, melynek hosszukásan tojásdad, sárgászöld levéllemeze a földre terül. Széle felkarimásodva eresszé idomítja, melyet szintelen, ragadós mirigyek váladéka, a nyálka von be.

A levél felső lapján a közönséges burkolósejteken és az ajaksejteken kivül vannak nyolcával csoportosodó szemölcssejtek és lábas-kalapos gombára emlékeztető képződések, melyeknek kalapja 8-16-sugaras sejtből csoportosul. Az utóbbi két csoportosulás mirigyes, azaz nyálkát bocsát ki.

A mirigy gyors érintésre érzéketlen, de oldhatatlan szilárd testecske sulya alatt ragadós nyálkát izzad ki s a testecskét fogva tartja.

Ha pedig a rájok nehezedő testecske nitrogéntartalmu, például virágpor, levéltetü v. szunyog, akkor olyan nedv is jut ki belőlük, amelynek hatása alatt az oda került préda csakhamar fölszivódik s egy nap alatt csupán hártyás részei maradnak meg. De még más is következhetik be. Mig a lemez közepére jutott állatka felé a közelálló kalapos mirigyek csak dusan bocsátják ki váladékukat, addig a levél szélére került és odaragadt bogár erőlködése következtében ez a széle felzsugorodik, közepe bemélyed, a préda csakhamar begöngyölődik, úgy hogy 24 óra mulva a szétlapult lemezen a látogatóból már csak a hártyás és kemény részek, a chitines képződések vannak meg.

Ezek a zsugorodó levelü húsevő növények.
A váladék kémiai vizsgálatából kiderült, hogy olyan természetü, mint a gyomorsav.
Ebből érthető, miért használják a lappok a hizókát birkatej oltására, sajt készítésére.

A hizókának ez a mozdulása azonban mégis nagyon lassu. Sokkal feltünőbb a kereklombú harmatfű magatartása, amely hegyi lápos rétjeinken terem.

Nevét arról kapta, hogy a láp füvén szétterülő levelének felső lapján vagy 200 átlátszó, csillogó mirigy gömbbel végződő fonala vagy tapogatója van. A szélső mirigyek nyele a leghosszabb, a belsőké a legrövidebb. A mirigyek a véletlenül odakerült látogatót a nyelek meggörbülésével, illetve ráhajlásával mind jobban fogják körül, kapálódzására mind többen borulnak reá, úgy hogy egy-két óra alatt teljesen összemarkolódnak fölötte.

Az összemarkolódás a szerint más-más szokott lenni, amint a póruljárt látogató a levél közepére vagy széléhez közel szállott. A levél közepére jutott nagyobb állatka erőlködésére a lemez szélei közepe felé teknősen karimásodnak föl, úgy hogy a mirigyek azt is lenyügözik, amit szabad szemmel is lehet látni.
Darwin a kisérleteket 1860-tól fogva élte végéig nem csupán bogarak odahelyezésével végezte, hanem husdarabkákkal is, innen ered a -húsevő növények- elnevezése. Még feltünőbb a légycsapó (Dionaea muscipula L.), amely Észak-Amerika lápos rétjein nő.

Ennek levelén háromféle műszer van. A levél húsán érzékeny mirigyes szemölcsei, a levél szélén mirigytelen, összemarkolódó tüskéi és a közepén emésztőkészülékei vannak. Az európai Aldrovanda hasonló levelekkel működik.

A rencére emlékeztető gyökértelen sarja az iszapba lesülyedve kitelel s tavasszal egyes helyeken való hólyagosodás által megkönnyebbülve a víz szinéhez közel kerül és levelének háromféle készülékével egészen úgy működik, mint a légycsapó, csakhogy jóval lassabban.
A Bogárfogó növények eme alcsoportját markoló levelüeknek mondhatjuk.

A húsevő növények harmadik csoportjába olyan mozdulatlan növényrészek tartoznak, amelyek levelük vagy száruk enyvére tapadt állatkákat emésztenek meg.

Ezek a léprekerítők. Legfeltünőbb példája a portugáli és marokkói lépeske (Drosophyllum Lusitanieum Link.), amely sivár helyen terem. Ebből a csoportból nálunk is van több növény, bár a működése kevésbbé szembetünő. Ilyen a liptói Krivánon termő enyves kankalin (Primula glutinosa Wulf.), az erdős tájékaink pici, sárgászöld és sarjadékos kőtörője (Saxifraga tridactylités L., S. luteoviridis Schott. és S. bulbifera L., Sempervivum montanum L.), az enyves sziléne v. szunyogfogó (Silene viscosa Pers.), a deres varjuháj (Sedum glaucum W. et Kit.), amelyről már Melius Juhász is megjegyzi, hogy -ugyan ragad az kézhez-.

A húsevő növények (bogárfogó növények) ismerete még majd bővül, de a kutatás biztos mederben van, amióta Darwin és Cohn lelkiismeretes hosszu megfigyelésének eredménye ismeretes. Burdon-Sanderson abbeli fölfedezése, hogy a Bogárfogó növények levelében elektromos áramlás van, amelyet az izgatás kikapcsol, az állati izom mozdulataival való azonosságot mutatta ki.


Kapcsolódó oldalak