Pázsitfélék

Pázsitfélék (növ., gramineae, graminaceae, szalmás füvek), az egyszíkü pelyvás füvek rendjébe tartozó növénycsalád. Füvek, ritkábban cserjék (bambusz); hengerded szalmájok (culmus) többnyire csöves és bütykök (csomó, térd, nodus) ízekre osztják. A tengeri szára tömött.

A földhöz közel a csomók egymáshoz közel esnek és számos, együtt bojtforma mellékgyökeret bocsátanak. Fő gyökerök nincs. Az alsó csomókból ág, (sarj) is nőhet s új szalmaszárra fejlődik, ilyenkor a pázsit bokrosan nő és sok együtt a gyepet v. pázsitot alkotja. A sarjak egy része azonban kurta is marad, csak levelet hajt, amitől a pázsit még sűrübb lesz. Más pázsitfélének a földben szétterjedő tarackja van. Az ilyen pázsit nem nő sűrün v. gyepet sem alkot.

A pázsitfélék gyakran kovakérgezéstől érdekesek vagy metszőélesek is.
A levél váltakozó, kétsoros. A hasított levélhüvely és a hosszú, mindenkor hasítatlan egyközes-erü levéllemez határán hártyás kinövés, a levélhártya (ligula) van.

A virág pároséltü, ritkábban egylaki (tengeri), ágabogas vagy kalászvirágzattá egyesül s mind a kettőnek alkotó része az apróbb kalászka v. füzérke (spicula, locusta). A virágzat formája a Pázsitfélék külsejét is megszabja, azért közönségesen kalászos (gramina spicata), bogas (gr. paniculata), bogas-kalászos (paniculato-spicata) és újjas (digitata, nannaköles, csillagpázsit) pázsitot szokás megkülönböztetni.

A kalászka egy vagy többvirágú (spicula uni- v. multiflora).
Az egyvirágú kalászkának némelykor még elsatnyult meddő virága is van tengelyén (rachis). Az apró, szembe nem tünő virágocskák többnyire sűrüen csoportosult levelecskék, a pelyvák közé rejtvék. A két alsó pelyva tövében nincs virág, az egész kalászkának közös leple s egyszerüen pelyvának (gluma) nevezzük. A két sorban levő virágok egyenkint a következő pelyvák tövéből erednek; mindegyik virághoz két pelyva tartozik.

Ezeket virágpelyváknak, ondóknak, vagyis toklászoknak (paleae v. glumellae, glumae fertiles) nevezik. Az egyik külső (palea exterior v. inferior), a másik a belső vagy felső toklász (p. interior v. superior). A külső toklásznak van közepére, mely gyakran, sőt néha már a toklász hátából mint serte nyulik ki s szálka vagy bajusz (arista) a neve (v. ö. bajuszos búza).

Az árvaleányhajé hosszu és pelyhes. A belső toklásznak nincsen középere, de gyakran van két oldalere. A toklászon belül és vele váltakozva két, ritkábban (p. cukornádnál) három szintelen apró pikkelyecske van (lodicula), mely a virág leplének felel meg. Erre három, ritkábban két (borjupázsit) vagy hat (rizs) him következik s a porfejtője hosszu szálon himbálódik.

A virág belső, egyrekeszü és egymagu magrejtővel végződik, mely többnyire két, ritkábban egy, vagy (mint a cukornádé) három bibét visel. A pázsitfélék virágjának tehát kelyhe és szirma nincs.

A pázsitfélék virágpora kiválóan a levegő útján jut a másik virágra. A bibe fonál-, toll- vagy ecsetforma.
A magrejtő fenekén egy görbült pete van.
Némely pázsitfélének a pároséltü virágján kivül csak himes virágja is van, de a szerkezete nem különböző. A termés fel nem nyiló szem, a mag a vékony, hártyás magrejtővel, gyakran a toklásszal is összenő, a búzáé vagy a rozsé belőle kihull. A magnak nagy részét a keményítótartalmu liszt- vagy ügenmeü belső magfehérje alkotja. A kis csira a magfehérje külső oldalán fekszik és a paizsnak (scutellum) nevezett nagy szík veszi körül.

A pázsitfélék egyike a leggazdagabb növénycsaládoknak (mintegy 3800 faj) s mindenfelé nőnek, de rétet csak az Északi földöv alatt alkotnak.
A fajoknak, valamint az individuumoknak legnagyobb száma itt terem s az alacsonyabb vegetációnak tetemes részét ők alkotják.
Az egyenlítő felé a fajok száma gyarapodik, de az individuumoké fogy. a legnagyobb alakok a forró vidéken élnek. A Déli földgömbön a Pázsitfélék kevés, a földsark, valamint a havasok csúcsa felé is aszámuk csökken, de kevés a legmagasabb Északon, valamint a glecser közelében is terem.

A rónaságon, a dombvidéken valamint az alacsonyabb völgyekben a pázsitos mezőt alkotják. Több faja az erdő árnyékában alkotja az aljnövényzet fő részét, mások a száraz homokos v. köves földön, a pusztán élnek (árvaleányhaj, Festuca vaginata Kit.). A hegyes vidéknek is megvannak a maga sajátságos pázsitféléi. Némelyek csak részben v. nedves földön nőnek (nád, a vad pántlikafű, fodorsás, mannakása), A gabona-Pázsitfélék (cerealia) ma már csak termesztve ismeretesek, bizonyos Pázsitfélék pedig ezek termesztését követik (Bromus secalinus, szédítő vadóc, zabfajok).

A pázsitfélék az időjárás meg a klimával szemben ellentállóbbak, mint más növények, a földet sem nagyon válogatják, legfeljebb a búza meg a kukorica. Ezzel összefügg nagy elterjedésök és töméntelen számuk, valamint rossz viszonyok között való tenyésztésök is. Ásatag faj csak a geologia harmadkorából ismeretes: a Bambus Schreb., Arundinites Sap. (ősnád), Poacites Brongn. (ősperje), a köles és rizs szára és levele.
A legnagyobb pázsitféle: a 10-20 méter magas bambusznád Kelet-Indiában terem.

Pázsitfélék


Kapcsolódó oldalak