Növények vízigénye a növények törzsfejlődése során kialakult, az egyedfejlődés normális - az öröklöttség megszabta módon végbemenő - lefolyásához szükséges víz mennyiségével szemben támasztott igény.

Az egyes növényfajok, ezen belül az egyes változatok és fajták - valamint egyes növénytársulások - vízigénye különböző. A növényeket vízigényük alapján a következőképpen csoportosíthatjuk:

1. Vízinövények (hydathophyta) a vízben lebegő v. rögzített, részben alámerült, részben pedig a víz színén elterülő növények, melyeknek szilárdító szövetei redukáltak. Ilyenek a hévvizek, vízmedencék tündérrózsái (Nymphaea), az akváriumok és tavak jellegzetes Hínár vegetációja (pl. Vallisneria).

2. Mocsári növények (helophyta) vízzel borított talajon élnek. Ilyenek a mocsarak, mocsárrétek és síklápok nádas és káka vegetációja. Ezek egy része díszkertek tavaiban (pl-. Iris, Nyílfű), üvegházak medencéiben (pl. Cyperus), más része gyógynövényként (pl. Kálmos [ Acorus]) fordul elő a termesztésben. (A vízben és kiszáradt talajon egyaránt tenyésző növényeket amphiphyták-nak nevezzük.)

3. Kedvező vízellátású növények (hygrophyta) rendszerint nedves - talajon, párás környezetben élnek. Sok vizet vesznek fel, erősen párologtatnak, élénkzöldek, nagy az asszimiláló és párologtató felületük, a szilárdító elemek hiányoznak. E növények az ontogenezis során a környezet nagyfokú nedvességére vannak ráutalva, és legkevésbé szárazságtűrők. Két eltérő csoport különíthető el. Legtipikusabbak a trópusi nedves és árnyas erdők állandóan nedves és meleg légkörének lakói, melyek (pl. a trópusi páfrányok) közül több üvegházi dísznövényként ismeretes. A fénykedvelő hygrophyták többnyire a forró égöv vízzel telített v. vízzel elborított talajain terjedtek e] (pl. vízipálma) és átmenetet képeznek az előző csoporthoz (pl. a rizs).

4. Közepes vízellátású növények (mesophyta) ökológiai szempontból a kedvező vízellátású és a szárazságtűrő növények közt állnak. E csoportba igen különböző növények tartoznak. Réti, erdei és szabadföldi mezőgazdasági, ill. kertészeti gyümölcs-, zöldség, dísz növényeink java része ilyen.

Szárazsághoz való alkalmazkodóképességükben és transzspiráló szerveik (levelek) szerkezetében a higromorf és xeromorf szerveződés összekapcsolódása tapasztalható. E növények nemcsak közepes nedvességi, hanem általában közepes hőmérsékleti, táplálkozási viszonyok között teremnek. A csoport variánsai a termőhely vízviszonyai tekintetében is különböznek. Száraz talajon a mélyrehatoló gyökérrendszerű, nedves talajokon inkább a sekélyen gyökerező mezophyták terjedtek el.

A talaj túlzott nedvessége káros, mert a szövetekben jól fejlett levegővezető járatrendszer nincs. Gyakran nagy különbség van az árnyékban és a fényben nőtt levelek, valamint az alsó és felső levelek között. Előbbiek hygromorfabbak, utóbbiak xeromorfabbak. E csoportba igen különböző ökológiai típusok tartoznak. Legjelentősebbek: a nedves forróövi erdőségek örökzöld fái és cserjéi. Ezek tekinthetők a legősibb mezofiton típusnak, amely valamikor sokkal nagyobb területeket foglalt el. Az éghajlati viszonyok megváltozásával ebből alakultak ki a fás szárú és lágy szárú egyéb típusok.

A télen zöld fás szárú mezofitonok főleg a szubtrópusi területeken terjedtek el, ahol az évszakok váltakozása következtében a meleg nedves tél után a forró száraz nyár következik, amikor a fák és cserjék lehullatják leveleiket.

A nyáron zöld fás szárú mezofitonok (ilyenek a mi gyümölcsfáink) a hűvös mérsékelt égövben terjedtek el, és leveleiket a hideg évszakban lehullatják. A nyáron zöld évelő lágy szárú mezofitonok föld feletti szervei szintén teljesen elhalnak, és többnyire föld alatti szerveikkel v, a talajban maradó hajtásrügyeikkel telelnek át.

Az efemerek rövid egynyári életciklussal, az évelő efemeroidok rövid (tavaszi v. őszi) vegetációs periódussal rendelkező lágy szárúak, amelyek a tenyészidő egyéb (kedvezőtlen) szakaszait nyugalmi állapotban töltik el. (Pl. a hagymás növények.)

5. Szárazságtűrő növények (xerophyta) száraz talajon vagy száraz forró éghajlat alatt élnek, vízellátásuk kedvezőtlen, vízhiányban szenvednek, az aszálynak ellenállnak.

Lehetnek xeromorf megjelenésűek (szklerofitonok, pl. -> Euphorbia), vagyis mélyen gyökerező, csökkent párologtató és asszimiláló felületű, száraz, szikár, kemény, dúsan szőrös v, viasszal bevont növények, sok szilárdító elemmel.

E növények többsége évelő lágy szárú, félcserje v, cserje, igen magas ozmotikus nyomású sejtnedvvel. Lehetnek pozsgások(szukkulens), amelyeknek v. a levele, v. a szára húsos, sok vízfelhalmozó szövetet tartalmaznak, párologtató felületük kicsi.

Ilyenek az - Agave, - Yucca, a kaktuszfélék változatos képviselői és a sziklakertek sokféle szukkulens növényfajai ( Mesembryanthemum). A xerotherm gyepek fajai a homokpuszták megkötése céljából fontosak, amelyek öntözés nélkül is díszlő száraz gyepet adnak. E csoportba tartozik a hideg éghajlatú területek gyakran hiányos vízellátású feltételek között élő, ún. pszichro- és kriofiton növényvilága is. Előzők (északi tűlevelű fák, örökzöld tundrai cserjék) a magas szélességi körök v, magas hegyvidékek hideg és nedves termőhelyeihez, utóbbiak (alpesi, pamíri növények) a hideg, de száraz termőhelyekhez alkalmazkodott növények.

Edényes-növények
Ernyővirágzat
Havasi-növények
Húsevő növények
Illóolaj növények
Kétéves növények
Korhadéklakó növények
Kúszó növények
Lombhullató növények
Mézelő növények
Nitrogénkedvelő növények
Növények elterjedése
Növények fényigénye
Növények hőigénye
Növények kiválasztó rendszere
Növények kultúrába vétele
Növények mozgása
Növények nedvességigénye
Növények nevelése
Növények nyugalmi állapota
Növények párologtatása
Növények szaporodása
Növények téli színeződése
Növények vízháztartása
Növények vízigénye