Növények vízigénye

Növények vízigénye a növények törzsfejlődése során kialakult, az egyedfejlődés normális - az öröklöttség megszabta módon végbemenő - lefolyásához szükséges víz mennyiségével szemben támasztott igény.

Az egyes növényfajok, ezen belül az egyes változatok és fajták - valamint egyes növénytársulások - vízigénye különböző. A növényeket vízigényük alapján a következőképpen csoportosíthatjuk:

1. Vízinövények (hydathophyta) a vízben lebegő v. rögzített, részben alámerült, részben pedig a víz színén elterülő növények, melyeknek szilárdító szövetei redukáltak. Ilyenek a hévvizek, vízmedencék tündérrózsái (Nymphaea), az akváriumok és tavak jellegzetes Hínár vegetációja (pl. Vallisneria).

2. Mocsári növények (helophyta) vízzel borított talajon élnek. Ilyenek a mocsarak, mocsárrétek és síklápok nádas és káka vegetációja.

Ezek egy része díszkertek tavaiban (pl-. Iris, Nyílfű), üvegházak medencéiben (pl. Cyperus), más része gyógynövényként (pl. Kálmos [ Acorus]) fordul elő a termesztésben.

(A vízben és kiszáradt talajon egyaránt tenyésző növényeket amphiphyták-nak nevezzük.)

3. Kedvező vízellátású növények (hygrophyta) rendszerint nedves - talajon, párás környezetben élnek.

Sok vizet vesznek fel, erősen párologtatnak, élénkzöldek, nagy az asszimiláló és párologtató felületük, a szilárdító elemek hiányoznak.

E növények az ontogenezis során a környezet nagyfokú nedvességére vannak ráutalva, és legkevésbé szárazságtűrők.

Két eltérő csoport különíthető el.

Legtipikusabbak a trópusi nedves és árnyas erdők állandóan nedves és meleg légkörének lakói, melyek (pl. a trópusi páfrányok) közül több üvegházi dísznövényként ismeretes.

A fénykedvelő hygrophyták többnyire a forró égöv vízzel telített v. vízzel elborított talajain terjedtek e] (pl. vízipálma) és átmenetet képeznek az előző csoporthoz (pl. a rizs).

4. Közepes vízellátású növények (mesophyta) ökológiai szempontból a kedvező vízellátású és a szárazságtűrő növények közt állnak. E csoportba igen különböző növények tartoznak. Réti, erdei és szabadföldi mezőgazdasági, ill. kertészeti gyümölcs-, zöldség, dísz növényeink java része ilyen.

Szárazsághoz való alkalmazkodóképességükben és transzspiráló szerveik (levelek) szerkezetében a higromorf és xeromorf szerveződés összekapcsolódása tapasztalható.

E növények nemcsak közepes nedvességi, hanem általában közepes hőmérsékleti, táplálkozási viszonyok között teremnek.

A csoport variánsai a termőhely vízviszonyai tekintetében is különböznek. Száraz talajon a mélyrehatoló gyökérrendszerű, nedves talajokon inkább a sekélyen gyökerező mezophyták terjedtek el.

A talaj túlzott nedvessége káros, mert a szövetekben jól fejlett levegővezető járatrendszer nincs.

Gyakran nagy különbség van az árnyékban és a fényben nőtt levelek, valamint az alsó és felső levelek között.

Előbbiek hygromorfabbak, utóbbiak xeromorfabbak. E csoportba igen különböző ökológiai típusok tartoznak. Legjelentősebbek: a nedves forróövi erdőségek örökzöld fái és cserjéi.

Ezek tekinthetők a legősibb mezofiton típusnak, amely valamikor sokkal nagyobb területeket foglalt el. Az éghajlati viszonyok megváltozásával ebből alakultak ki a fás szárú és lágy szárú egyéb típusok.

A télen zöld fás szárú mezofitonok főleg a szubtrópusi területeken terjedtek el, ahol az évszakok váltakozása következtében a meleg nedves tél után a forró száraz nyár következik, amikor a fák és cserjék lehullatják leveleiket.

A nyáron zöld fás szárú mezofitonok (ilyenek a mi gyümölcsfáink) a hűvös mérsékelt égövben terjedtek el, és leveleiket a hideg évszakban lehullatják.

A nyáron zöld évelő lágy szárú mezofitonok föld feletti szervei szintén teljesen elhalnak, és többnyire föld alatti szerveikkel v, a talajban maradó hajtásrügyeikkel telelnek át.

Az efemerek rövid egynyári életciklussal, az évelő efemeroidok rövid (tavaszi v. őszi) vegetációs periódussal rendelkező lágy szárúak, amelyek a tenyészidő egyéb (kedvezőtlen) szakaszait nyugalmi állapotban töltik el. (Pl. a hagymás növények.)

5. Szárazságtűrő növények (xerophyta) száraz talajon vagy száraz forró éghajlat alatt élnek, vízellátásuk kedvezőtlen, vízhiányban szenvednek, az aszálynak ellenállnak.

Lehetnek xeromorf megjelenésűek (szklerofitonok, pl. - Euphorbia, vagyis mélyen gyökerező, csökkent párologtató és asszimiláló felületű, száraz, szikár, kemény, dúsan szőrös v, viasszal bevont növények, sok szilárdító elemmel.

E növények többsége évelő lágy szárú, félcserje v, cserje, igen magas ozmotikus nyomású sejtnedvvel. Lehetnek pozsgások(szukkulens), amelyeknek v. a levele, v. a szára húsos, sok vízfelhalmozó szövetet tartalmaznak, párologtató felületük kicsi.

Ilyenek az - Agave, - Yucca, a kaktuszfélék változatos képviselői és a sziklakertek sokféle szukkulens növényfajai ( Mesembryanthemum).

A xerotherm gyepek fajai a homokpuszták megkötése céljából fontosak, amelyek öntözés nélkül is díszlő száraz gyepet adnak.

E csoportba tartozik a hideg éghajlatú területek gyakran hiányos vízellátású feltételek között élő, ún. pszichro- és kriofiton növényvilága is.

Előzők (északi tűlevelű fák, örökzöld tundrai cserjék) a magas szélességi körök v, magas hegyvidékek hideg és nedves termőhelyeihez, utóbbiak (alpesi, pamíri növények) a hideg, de száraz termőhelyekhez alkalmazkodott növények.