Ibolya- Pallas lexikon

Szára gyakran megkurtul, földbeli tőke marad, némelykor indát ereszt.

Levele egyszerü, gyakran sziv-, vagy veseforma, ritkán hasogatott.

Virága gyakran a tőke fejére egyenként ered, vékony nyélen csüng, a nyél teteje felé pedig két hegyelevele van.
A gyümölcs apró, rügyalaku s egésze nyáron fejlődő, rejtve porzó, apró virágokból lesz, melyek termékenyülés után a földbe befuródnak s a gyümölcs ott érik meg. A Viola mirabilis L. eleinte törpeszáru, később ugyanabból a tőből virágzó szárat hajt, de többnyire csak sziromtalan, rejtve porzó virágokkal.

A törpe szárúak legismertebbike és a legkedveltebbike a Viola odorata L. illatos Ibolya majd egész Európában s Ázsiának nagy részén terem.

Gyökerében meg a tőkéjében, valamint a rokon fajokéban is, hánytató és meghajtó violin vagy ibolya-emetin van.
A savtól piros, az alkálitól zöld szinű lesz. a kerti sok és nagyvirágú, t. i. a hónapos, olasz, orosz, cár-ibolya., a belle de Chatenay, Victoria regina stb. fajták a kertkereskedelemnek jövedelmező cikkei.

Az Ibolya nevét más növényre is átruházták (sárga viola, Matthiola). Kedvelt diszvirág maradt, a szerzetesek kertjükben termesztették és fűszerül, valamint illatos vizhez használták. Az árvácska v. Szt Háromság virága is Ibolya faj (háromszinü Ibolya), l. Cinkibolya, Árvácska. Sárga Ibolya, l. Cherianthus.

Ibolyafélék - Pallas lexikon

Ibolyafélék (növ., Violaceae, Violarieae), az ibolyaképüek rendjének családja. Fűnemü, egészen vagy félig cserjés növények, váltakozó, a rügyekben összehengeredő és pálháktól támogatott ép vagy szabdalt levelekkel.

Virágjok kétoldalas, ötöstagu, a levél tövéből nő, az alsó szirma üres sarkantyút visel; a kehely maradandó; az öt him feje mintegy együttnemző, a magzatra sorosan ráfekszik s befelé nyilik; kettőnek mézfejtő függeléke van s a szirom sarkantyujába nyulik.

Gyümölcse tok, háromfelé reped, a magvak a termőlevelek közepén húzódnak végig. Mintegy 270 faja majd az egész földön elterjedt; a cserjések a melegebb éghajlat alatt, különösen Amerikában, a fűnemüek inkább az északi mérsékelt éghajlat alatt tenyésznek. Némelyik fajnak sajátságos csipős hánytató vagy meghajtó anyaga (anchietin) van.